V. - A tátongó űr...

Az üresség, amit ekkor éreztem hatalmasra növekedett. Bármikor, ha valaha ezt éreztem, az most fel sem ért ehhez. Minden szinte eltörpült. Mire eszméltem Tina odaült mellém és átölelt. vele terveztük a harmadik évet...Ő lett az osztályból a legjobb barátnőm, és örültem volna, ha utolsó évben is együtt tanulhatunk. Ugyan a gyakorlatot Győrben terveztem, de elméleti oktatáson Budapesten maradtam volna. Fura az élet. Mondjuk meg sem lepődtem azon, hogy megbuktattak. Valahogy számítottam rá, de nem gondoltam, hogy gyakorlati tárgyból nem sikerült teljesíteni legalább a kettest.

Még pár percig a teremben lehettünk. Addig valahogy össze kellett szedjük magunkat - legalábbis a másik két lánynak, akik szó legszorosabb értelmében összetörtek. De mindenkinek erőt kellett vennie magán, hogy határozottan és komolyan menjünk fel az emeletre a bizonyítványosztásra. Én még mindig türtőztettem magam, valahogy nem tudtam kiadni magamból a heves és kusza érzelmeket -és ameddig tudom elfojtom magamban. 

Hamarosan a tanáriból lejött az igazgatóhelyettes, és szólt, hogy végre elindulhatunk. Így fogtuk magunkat és a virágokat, amiket tanárainknak és a vizsgabiztosoknak szántunk, aztán indultunk. A többi cucc pedig a fodrász teremben maradt.

/ Affy /

IV. - Mihez kezdjek?

Ez volt az utolsó nap, amit ezek között a falak között tölthettünk, így szerettünk volna illően elbúcsúzni még az eredmények kihirdetése előtt. Mégis csak mi voltunk az első fodrász osztály -  na meg az utolsó is. Összepakoltunk, majd termünkben maradva idéztünk fel pár régi és frissebb emléket. Napjaink kilencven százalékát itt töltöttük, így éreztük elérkeztünk oda, ahhoz a ponthoz amit első évben kitűztünk célnak, és már csak egy hajszál választ el a célszalagtól. 

Beszélgettünk, nevetgéltünk, képzeletben néha visszautaztunk az időben és újra átéltünk egyes megtörtént pillanatot. Majd mivel tudtuk nemsokára jönnek az eredmények körbejártuk a termet, utoljára megérintettünk egy-egy babafejet, elnevettük magunkat a két - néha felváltva működő - fejmosón, végül helyet foglaltunk és vártunk. 

Sok idő telt el, mire jött valaki. Ez a valaki pedig osztályfőnökünk volt. Ő hozta a híreket. Igen. Nem is egyet. Látszott rajta, hogy nem örül. Ekkor valami megmagyarázhatatlan okból nagyon rossz érzésem kezdett lenni. A rossz érzéseim pedig sosem csalnak, olyankor mindig történik valami. 

Csend. 

Csend uralkodott ismét. A tanárnő próbálta összeszedni a gondolatait és mondatokat formálni. Kisebb körítéssel elmondta, neki jutott az a "megtisztelő" feladat, hogy elmondja, a tizenkét emberből kilencnek sikerült a vizsgája. A maradék három vizsgázó viszont elbukott. 

Összeszorult a torkom. Nem tudtam mi van velem, de valami azt súgta én nem a szerencsések között vagyok. Sírni tudtam volna, pedig még nem is közölték kik azok. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy nem sikerült mindenkinek. Próbáltam nyugtatgatni magam, hogy márpedig tuti sikerült és biztos átmentem. Mikor már majdnem elhittem teljesen, jött a hideg zuhany. Az osztályfőnök kimondta a nevem. A listán voltam, ami azoké, akik nem érdemelték ki a bizonyítványt. 

Ebben a pillanatban, mintha megszűnt volna a világ. Nem hallottam a körülöttem lévőket és nem is tudtam arra koncentrálni. Mintha megsüketültem volna. Nati és a másik lány sírni kezdett, a többiek pedig hőzöngtek. A mellettem ülő lánynak könnybe lábadtak a szemei, közben engem nézett - ahogy egy másik jó barátnőm Krisztina -Tina- is. Én meg csak bámultam ki a fejemből és mosolyogtam. Ezt az álarcot húztam magamra, mert előttük nem akartam sírni. 

"Mi lesz most? Mihez kezdjek?" 

/ Affy /

III. - Lehet ennél rosszabb?

Mikor már mindenki azt hitte ennél rosszabb már nem lehet az iskola rácáfolt. Tanév közepén, kis vizsgák előtt bejelentettél, hogy nem kívánják folytatni egyes diákok további képzését, köztük a miénket sem. Így, aki erre a sorsra jutott új iskolát kellett keresnie utolsó évre. Sokáig senki nem tudta mihez kezdjen. Pánik tört ki, Na nem a nagyobb fajta, de éppen elég volt ez is. A belső vizsgák után még rosszabb lett, ugyanis senki nem talált olyan intézményt, ahová átvennék. Mert miért is vennének át valakit két év után...? Ahová pedig lehetett volna  menni túl sokba került volna , mi pedig így is nagyon sokat fizettünk az eddigiekért is. Kezdtünk elfáradni. Eredmény semmi, az év végi vizsgák pedig a nyakunkon. A félelem egyre jobban eluralkodott a társaságon. Hol fogjuk folytatni? Át megyünk-e a vizsgákon? Lesz-e folytatás? 

Egy nap, mikor véletlenül mindenki bent volt az osztályból - és gyakorolt - még óra kezdése előtt ismét szóba jött a probléma. Csengettek, majd a morajlás megszűnt. Csend lett. Osztályfőnökünk lepakolt a szokásos kis asztalra, majd megkért mindenkit, hogy figyeljen rá; kérdéseinket a mondandója után tegyük fel. ismét sutyorogni kezdtünk, de hamar abba is hagytuk, mert érdekelt minket mi lehet ennyire fontos. 

Fél órán keresztül hallgattuk a kiselőadást. Kiderült a mi kedves "ofőnk" szintén keresgélt és némi sikerrel járt. Talált egy iskolát, ami ha úgy adódik befogadja az egész osztályt, bizonyos feltételekkel. Végül az egész nap erről szólt. Átbeszéltük, hogy élnénk a lehetőségekkel, és hogy akkor már csak valami gyakorlati helyet kellene keresni. 

Felkerestük az iskolát, hogy személyes látogatót is hadd tehessünk. 

Minden remekül alakult, aznap elmentünk és bejártuk a terepet. Mindkét iskola segített minket valahogy. A jelenlegi azzal, hogy nem kötött bele abba, hogy  mikor megyünk. A másik iskolából pedig, hallgattunk meg diákokat és tanárokat is. Kevesebb mint egy hét alatt elrendeződött a dolog.  Az egész osztályt és még az osztályfőnököt is átvette az iskola. Jó, azt nem garantálták, hogy velünk is fog maradni, de több mint a semmi. 

A vizsgákkal kapcsolatban  viszont a kételyek ott maradtak. Mindenki azt érezte, semmit sem tud és tuti meg fog bukni. A jegyek is romlottak, a határidőkből is rendre kifutottunk, és így tovább... Közeledett Május 13-a és a helyzet nem javult, sőt... Mindenki ezerszer feszültebb lett, volt aki már beletörődött a dologba - és volt akik nem. Ők az utolsó pillanatban is a tételeket olvasgatták. Jómagam is hanyagoltam a tanulnivalót hiszen, ha két év nem volt elég, akkor semennyi sem lenne! 

/ Affy /

II. - A kezdetek

2014 Szeptemberében így kötöttem ki a gyakorló fodrász osztályban. Bekerülni még nem is volt nehéz, na de bennmaradni ... Nem tudtam mit várjak a sulitól, halvány lila elképzelésem sem volt, de igyekeztem. Még magamat is sikerült meglepni, mert a legtöbb órára készültem és nem csak otthon, hanem a vonaton is.

Igen a vonaton, merthogy nem abban a városban kezdtem el az iskolát, ahol éltem, hanem Budapesten, Lakóhelyemtől százharminc kilométerre. Míg első évben vasárnap utaztam csak fel Pestre - illetve szerda este csomagoltam -, csütörtökön indult vissza a vonatom órák után Győrbe. Addig másodévre sajnos pótmegoldás lépett érvénybe. Vagyis fel kellett mondanom az albérletet Pesten, amit pár osztálytársammal közösen béreltünk; és új munkát is kellett keresni. Az is rájátszott; hogy  szerelmi életem is a lakóhelyemen zajlott, így egy okkal több lett, hogy feljárós legyek. Nehéz volt a váltás, de ez volt a legjobb döntés. A második évet tehát Szeptembertől úgy kezdtem meg, hogy minden reggel négy órakor keltem, és este -valamikor- hazaértem. Mindenki folyamatosan azt kérdezgette, hogy: " Bírni fogom-e?" , meg állandóan kételkedtek bennem. Jó, mondjuk tudták, nem vagyok az a tipikusan korán kelő, így érthető volt. Na meg a kitartásom sem volt mindig százszázalékos, de küzdöttem miatta.

A válaszom mindig az volt: " Biztos az lesz - mármint nehéz - és nem tudom, hogy fogom bírni, de nem érdekel .A célom, hogy fodrász legyek és ezért mindent bevállalnék". Nem hazudok, tényleg jól bírtam magamhoz képest. Persze vigasztalt a tudat, hogy nem én vagyok az egyetlen "full kómás" fejjel minden egyes reggel  a vonaton munkába, vagy iskolába menet. Mikor én szálltam fel a vonatra szinte alig volt rajta valaki, és mire Tatabányáig ért a szerelvény addigra szép sorban meg is telt. Hozzáteszem a tömeget sem túlzottan szeretem, de muszáj voltam elviselni a tömeget, a gyerekeket, és az időseket egyaránt.

Nálam maximum három lehetőség állt fenn: aludtam, zenét hallgattam vagy rajzoltam, amíg a vonat az állomásra nem ért. Ezalatt az időszak alatt sokféle emberrel találkoztam, magamban pedig csoportokra osztottam őket.

Volt a "diákrészleg". Nem mindig egy helyen tartózkodtak, de ez a legjobb kifejezés a fiatalok azon csoportjára, mely korán reggel hangoskodással, vagy idegesítő csacsogással indítja a reggelt. A "dolgozók" a második alcsoportba tartoznak. Ők többnyire olvastak, telefonoztak, beszélgettek munkatársaikkal vagy követték a példám, aludtak. rendkívül szerettem, mikor a munkamániás csoport közé sikerült leülni. Ja nem, mégsem. Hiszen annyira idegesítő tudott lenni, mikor te kikapcsolódnál, de más a munkájáról tud másfél órán keresztül beszélni. A harmadik csoport a "zombik"-é. Ők nagyon ritkán váltottak pozíciót, szóval csak bámultak ki a fejükből. Végül maradtak az "öregek". Eleve utálok velük utazni, hát még így. Katasztrófa...

Két borzasztó nehéz éven vagyok túl., és itt nem csak arra gondolok, hogy tanulni kellett, hanem arra, hogy a tananyag összhangban legyen a gyakorlati részével. Bár megjegyzem  a tanárok közt két fajta módszer volt ismert. Az egyik a: " Tessék az anyag, tanuld meg". A másik pedig az, aki el is magyarázta azt . Csodás, nem? Ha ebben valaki látja a hasznot kérem jelezze, mert másodév végére teljesen elment az osztály lelkesedése a hanyag oktatás és nagy követelmények miatt.

Mint említettem a szerelmi életem is valahogy fenn kellett tartanom valahogy. És az állandó tanulás miatt arra is alig jutott időm - valamivel több, mint egy-két óra egy héten.

/ Affy /

I. - Döntések

 Hiszel a csodákban?-Ó hányszor hallottam ezt a kérdést már...Meg sem tudom számolni. Köztük volt, hogy saját magamnak is feltettem , és volt, hogy magamnak sem tudtam felelni. Világéletemben álmodozó voltam, aki kergette az álmait...Legalábbis egy darabig. Hogy miért? Ez egyszerű, nem volt megfelelő avagy nem találtam a helyem abban a dologban.

Az élet rengeteg meglepetést tartogat ráadásul sosem tudhatjuk mikor mi történhet. Így a lehetőségeink 90%-át eldobjuk magunktól. Mint ahogy említettem jómagam is évekig ezt tettem. A legtöbb dolgot, amit elkezdtem hamar abbahagytam, mert idővel mindre ráuntam. Bármiről volt szó, lehetett az művészettel, sporttal vagy továbbtanulással kapcsolatos, ha nem találtam érdekesnek, kihívásokkal telinek vagy szimplán nem tudtam benne elképzelni magam, akkor fogtam magam és szép lassan befejeztem az aktuális tevékenységet. És hogy fokozzam ezt -  mert tudom - nem csak ezekkel voltam így, hanem tárgyakkal, filmekkel, zenével és a külsőségekkel is.  A hajam stílusát is sokszor változtattam. Volt, hogy gondoltam egyet és a barnából szőke lett, esetleg kapott mellé lila melírt;  vagy a hosszúból rövidre tértem át. Sokszor kérdeztek, nem bántam-e meg azokat a döntéseket, amiket végül meghoztam.

A válaszom annyira egyszerű volt mint én, még pedig az, hogy: NEM. Mert ezek nélkül a döntések nélkül nem az lennék aki, és nem ott tartanék ahol.  

Hosszú idő után elérkezett az idő, mikor dönteni kellett mit is szeretnék kezdeni azután, hogy kiléptem a nagy világot rejtő ajtón. Sokat gondolkodtam, de sikerült rájönnöm mit is tudnék csinálni akár életem végéig. Nem is értem eddig, hogy nem jutott el a tudatomig, hisz mindig is ott lebegett a szemem előtt ez az álom is. Mondjuk mindig is útkereső voltam, bíztam abban, hogy ezt nem fogom abbahagyni. Nem is.... Tudtam, hogy nem fogom. - Na meg azt is, hogy nagyon nagy akaraterő kell majd hozzá, de megéri. Talán igaz az, hogy ha valamit már nem keresel, akkor megtalálod.

 Érettségiig minden összeállt a fejemben, és önmagamat meghazudtolva megterveztem mindent a legapróbb részletekig. Ugyan a tanulmányi eredményeim nem a legfényesebbek, de ezért a célért bármire képes lettem volna.

Sosem voltam kitűnő - mondjuk ki átlagos voltam - és soha nem tudtam leülni tanulni, hanem ami érdekelt és megragadt azt tudtam . Ami pedig nem...Nos hadd ne folytassam. Az érettségi is csoda olt hogy sikerült, a történelem tételek közül háromnak tudtam a címét (a húszból).

Minden évben elhatároztam, hogy jól fogok tanulni... Legalábbis jobban, mint előzőleg. Ez sem jött össze a gimnáziumi évek alatt. A mostani célhoz viszont elengedhetetlen volt. Így ismételten elhatároztam magam, hogy bármi legyen is tanulni fogok és véghez viszem a terveim. Pont úgy, mint a legtöbb őrültséget, amit a fejembe vettem.

/ Affy /

A blogról - Tartalom

Kedves Leendő Olvasóim! 

Rengetegszer próbáltam újrakezdeni a blogolást. Verseket, történeteket, beszámolókat...smink tippeket, fonott frizurákat hoztam nektek. Valahogy egy idő után elfogyott az ihlet, kifogytam az értelmesnek mondható posztolásokból - hiszen sok dolog már más blogokon, hírportálokon megjelent--még, ha nem is ugyanabban a formában. Pár éve fel is hagytam a blogolással, de most egy nagyon jó barátom megkért, hogy egyik fanfiction-ömet próbáljam blog formájába átdolgozni- mert nem valami egyszerű, ha mindig a telefonnal készült fényképről kell kibogarásznia az új részleteket.

A történetről nagyon sokat nem szeretnék elárulni, de maga az alaptörténet saját. A benne  szereplő zenei bandák pedig a valóságon alapulnak- velük folytatott bármiféle kisebb esemény kizárólag fikció, a képzelet szüleménye - néha egy-egy jelenetecske átdolgozva de megtörténhetett a szereplőkkel- avagy a véletlen műve. 

A történet főszereplője egy lány, akinek nem úgy alakultak az életben a dolgai ahogy azt megálmodta, kitervelte. Családjában nem mindenki fogadta jól a híreket, amiket egy bizonyos vizsga miatt kapnak. A lány egy álmodozó, visszahúzódó személyiség, bár a történet folyamán az egyénisége és stílusa is változik. Figyelemmel kísérhetitek hogyan valósítja meg mindazt amiről a tanulmányai elején csak álmodozott- hogy valaha fodrászként dolgozhat Koreában az Idolok világában. 

Szerk.megj.: Igyekszem majd hetente feltölteni egy-egy részletet, talán egy egész fejezetet is, attól függ időm hogy fogja engedni az írással való haladást, illetve a meglévő részek begépelését. Amint lehet itt is leszek az első kis résszel. 

Köszönöm, hogy elolvastad! Remélem a történet majd elnyeri a tetszéseteket! 

Affy