2017. augusztus 21., hétfő

VII. - Feszült utazás


Hazafelé már nagyon kontrollálnom kellett magam. Tinával egy darabig együtt mentünk, majd a zebratúloldalán ő egyenesen, én pedig jobbra kanyarodva folytattam utamat. Az 1-es villamossal mindössze csak két megállót utaztam, a megállótól egy kis séta után éppen, hogy elértem a másik villamost, ami mondhatni a ház előtt tett le. 
felszálltam a szerelvényre, majd egyből felhívtam egy Koreába készülő barátnőmet. Szerencsém volt, még fel tudta venni mielőtt felszállt volna a repülőre - ahol ugyebár nem lehet telefonálni. Elmeséltem neki mik is történtek aznap. Természetéhez híven felkapta a vizet, de nem rám volt mérges - hiszen mindig rajta kísérleteztem, így tudta mire vagyok képes. Azt mondta, ha tehetné azonnal visszafordulna, és vitt volna magával - na meg beolvasott volna egy-két embernek. De mindketten tudtuk, hogy ez nem így működik. Sok papírmunka, engedélyek, stb... Ráadásul ő is munka miatt kellett menjen, így még kevesebb esélye lett volna, és én sem engedtem volna, hogy emiatt itthon maradjon. 
Mindez pár perc alatt zajlott le, mert indulnia is kellett. Annyiban maradtunk, amint tud jelentkezik. Legalább neki sikerült - gondoltam.

Közben fel sem tűnt, hogy már majdnem az a megálló fog következni, ahol nekem le kell szállnom. elkezdtem összehúzni a cuccaimat, hogy könnyebb legyen mikor az ajtóhoz megyek. Ezáltal ellenőriztem azt is mindenem megvan-e, és mikor ránéztem a kis táskámra eszembe jutott, hogy reggel megígértem, hogy telefonálok hazafelé. Teljesen kiment a fejemből. 
Az utolsó előtti megállóban mégis elkezdtem tárcsázni. Mély lélegzetet vettem és vártam, amíg valaki felveszi. Anyut hívtam. A könnyeimmel küszködtem, de még nem hagytam magam teljesen elgyengülni. 
Felvette.
Nem hagytam szóhoz jutni, elhadartam, hogy nemsokára ott vagyok és akkor mesélek. Majd letettem. A szemben ülő idős néni arcán láttam az aggodalmat, ekkor eszméltem, egy könnycseppet mégis szökni hagytam... Gyorsan letöröltem, nehogy még több legyen. Ekkor már éreztem, nem kell sok hogy teljesen kiboruljak és hisztérikusan sírni kezdjek. Tudtam, ha mamihoz hazaérek kérdések százait kapom majd. Nem csak a család kérdéseitől féltem, hanem a modelleimétől is. 

/Affy/


VI. - A ceremónia


Párosával haladtunk a folyosón, fel a lépcsőn egészen addig a teremig, ahol szóbeliztünk. Minden párosnál volt egy-egy csokor virág. Kétféle volt, ebből szerencsére nem olyan, amelyiket egy vizsgabiztosnak szántunk. Na ahhoz nem lett volna gyomrom, sem erőm. A kedvem ekkorra teljesen elment az egész cécótól. 
Gyorsan letudtuk a "ceremóniát". Kiosztották a bizonyítványokat annak, akinek járt - a három lúzer meg állt és rezzenéstelen arccal nézte végig ezt. Nem túl nagy lelkesedéssel, de megköszöntük tanárainknak és a három idegennek a munkáját. Majd az önelégült vizsgáztatók elmondtak egy kisebb monológot arról, hogy mennyire nagyot csalódott a társaságban, hiszen még engedményeket is kaptunk, ezáltal nekünk illett volna jobb teljesítményt nyújtani.
Csalódottak voltak...
Őszinte leszek, de nem nagyon hatott meg. Még hogy csalódottak? És én mit mondjak? - Ugyan ennél a pontnál megfordult a fejemben, hogy valami csúnyát mondjak, mégsem tettem...Csak az nyugtatott, mikor láttam a többiek arcán is azt a dühöt, amit én éreztem. - Szívesen megnéztem volna, ők, hogy oldották volna meg más időkerettel, avagy olyan alapanyaggal, amelyet sosem használtak...

/ Affy /