Ez volt az utolsó nap, amit ezek között a falak között tölthettünk, így szerettünk volna illően elbúcsúzni még az eredmények kihirdetése előtt. Mégis csak mi voltunk az első fodrász osztály - na meg az utolsó is. Összepakoltunk, majd termünkben maradva idéztünk fel pár régi és frissebb emléket. Napjaink kilencven százalékát itt töltöttük, így éreztük elérkeztünk oda, ahhoz a ponthoz amit első évben kitűztünk célnak, és már csak egy hajszál választ el a célszalagtól.
Beszélgettünk, nevetgéltünk, képzeletben néha visszautaztunk az időben és újra átéltünk egyes megtörtént pillanatot. Majd mivel tudtuk nemsokára jönnek az eredmények körbejártuk a termet, utoljára megérintettünk egy-egy babafejet, elnevettük magunkat a két - néha felváltva működő - fejmosón, végül helyet foglaltunk és vártunk.
Sok idő telt el, mire jött valaki. Ez a valaki pedig osztályfőnökünk volt. Ő hozta a híreket. Igen. Nem is egyet. Látszott rajta, hogy nem örül. Ekkor valami megmagyarázhatatlan okból nagyon rossz érzésem kezdett lenni. A rossz érzéseim pedig sosem csalnak, olyankor mindig történik valami.
Csend.
Csend uralkodott ismét. A tanárnő próbálta összeszedni a gondolatait és mondatokat formálni. Kisebb körítéssel elmondta, neki jutott az a "megtisztelő" feladat, hogy elmondja, a tizenkét emberből kilencnek sikerült a vizsgája. A maradék három vizsgázó viszont elbukott.
Összeszorult a torkom. Nem tudtam mi van velem, de valami azt súgta én nem a szerencsések között vagyok. Sírni tudtam volna, pedig még nem is közölték kik azok. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy nem sikerült mindenkinek. Próbáltam nyugtatgatni magam, hogy márpedig tuti sikerült és biztos átmentem. Mikor már majdnem elhittem teljesen, jött a hideg zuhany. Az osztályfőnök kimondta a nevem. A listán voltam, ami azoké, akik nem érdemelték ki a bizonyítványt.
Ebben a pillanatban, mintha megszűnt volna a világ. Nem hallottam a körülöttem lévőket és nem is tudtam arra koncentrálni. Mintha megsüketültem volna. Nati és a másik lány sírni kezdett, a többiek pedig hőzöngtek. A mellettem ülő lánynak könnybe lábadtak a szemei, közben engem nézett - ahogy egy másik jó barátnőm Krisztina -Tina- is. Én meg csak bámultam ki a fejemből és mosolyogtam. Ezt az álarcot húztam magamra, mert előttük nem akartam sírni.
"Mi lesz most? Mihez kezdjek?"
/ Affy /
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése