2017. november 25., szombat

(+18) XVIII. - Forró zuhany


Beléptem a fürdőbe, levetettem a ruháim majd beálltam a zuhanyfülkébe és megengedtem a forró vizet. Annyira jó érzés, ahogy a meleg víz hozzáér a bőrömhöz. 
Minden gondom elillant. Legalábbis így gondoltam. A dolgokat még nem beszéltük meg, talán majd holnap. Eközben hallottam, ahogy a kilincs kattan. Tehát végzett. 
- Szívem?
Nem válaszolt. Egyszerűen csak beállt mellém a zuhany alá. Testünk egymáshoz simult. Teste szinte izzott olyan forró volt, de még nem a víztől hevült fel ennyire. Közelebb jött. A hely már így is szűkös volt, de most... Sarokba szorított. Nincs menekvés. 

A csempe jéghideg volt, a hideg pedig csak úgy futkosott a hátamon, ahogy hozzáért. Egyik kezét a falhoz nyomta, másik kezével végigsimított arcomon. Éreztem a lélegzetét. Forrt a vérem nekem is már. Arca egyre közelebb került az enyémhez, közben kezével a hajamba túrt amennyire a faltól tudott. Beleborzongtam. Lehunytam a szemem, majd arra eszméltem, ahogy ajkai az enyémekre tapadnak. Nekem sem kellett több. Nyakába karoltam és viszonoztam a csókot. Nem engedtem el. A következő pillanatban az vettem észre, hogy teljesen egymásba gabalyodtunk. 
A zuhany alatt összefonódva csókpárbajt vívtunk. Úgy éreztem lassan a víz hidegebb, mint a testünk. A nyakához sikerült kerülnöm, éreztem szívének dobbanását, és hogy egyre gyorsabban veszi a levegőt. Szinte zihált. A kellő pillanatban pedig csókot leheltem a füle mögötti nyakrészre. Egy kis nyögést hallatott, majd a hátamon éreztem, hogy egyre jobban szorít. Már alig kaptam levegőt, de nem hagytam abba. Folytattam, amit elkezdtem.
- Remélem végeztél a mosakodással - mondta kissé lihegve. - Mert most más dolgunk lesz. 
- A-ha - feleltem. 

Alig várta meg, hogy befejezzem mondandóm. Durván kinyitotta a zuhanykabin ajtaját - ami majdnem leszakadt - ő pedig majdnem kiesett rajta, ugyanis háttal állt a zárnak. Azzal a lendülettel, pedig magával is rántott. A szőnyegen kötöttünk ki,  ami szerencse, hogy a szőnyeg nem egy vékony anyagból készült, különben igen kellemetlen földet érés lett volna. 
Még hallottam, ahogy a víz folyik - azt elfelejtettük elzárni a pillanat hevében. De el is röppent ez a kósza gondolat, mert egyikünk sem tudta tovább türtőztetni magát. Nem álltunk le. A fürdőszoba szőnyegén szinte megállás nélkül csókoltuk egymást hevesen. Kirázott a hideg akárhányszor érzékeny ponton simított végig kezeivel. Egy ideig én voltam felül, a helyzet viszont egy pillanat alatt fordult, és én kerültem a puha szőnyegre - ami már az én hátamat csiklandozta. 
Pár másodpercre abbahagytuk csókcsatánkat és csak egymás szemébe néztünk. Szeretem nézni a szemeit, azokat a szép mogyoróbarna szemeket. Közben mintha mindent megtudnék róla, amint elmélyedek benne. 

Csend uralkodott a kis szobán, csupán a víz folyását lehetett hallani. El kellene zárni - gondoltam - de próbáltam elhessegetni és nem törődni ezzel. Így a következő lépésem az volt, hogy kissé felültem és magamhoz húztam őt. Ajkaim ismét övéire tapadtak, ő pedig szorosan magához ölelt. Háta a zuhanyzó falának dőlt, s húzott magával - közben pedig hajamba túrt. Kicsit meghúzta, ezért reflexből ráharaptam alsó ajkára, mire ő felszisszent és morgással jelezte, hogy durva voltam. 
Immár ölében ülve folytattuk, amit elkezdtünk. Érzékien simogattuk egymást. Egyre jobban beindultunk. Mintha már lélekben nem is egy egyszerű kis fürdőszobában lennénk, hanem valami távoli helyen. Kettesben...Ahol egymáséi lehetünk. 

Következő pillanatban Peti elkezdett vadulni, és még szerencse, hogy egyikünkön sem volt ruha; mert ha lett volna most tuti szétszaggatva hevernének a helyiség különböző pontjain. Kezemet lassan lecsúsztattam érzékeny - talán a legérzékenyebb - testrészéhez, aztán szépen lassan munkálkodni kezdtem. Először csak hatalmasakat sóhajtott, majd hátradöntötte a fejét, és néha belemorgott egyet a levegőbe. Szeretem hallgatni ilyenkor. 
Csak egy pillanatra kalandoztam el, de ez éppen elégvolt arra,hogy ő is feleszméljen és lépjen valamit. Egyik kezével még mindig a hajamnál matatott, majd hosszabb tincseimnél fogva hátrahúzta fejemet - nem láttam őt. Éreztem ahogy mozdul, félretolta kezem és kicsit megemelt. Helyemre már nem oda tértem vissza, ahol az előbb ültem. Elengedett, de kezeivel mégis irányított merre tovább. Állát a vállaimhoz tette, majd odaigazította legmerevebb testrészét a legintimebb részemhez. Mikor éreztem, hogy egyre beljebb csúszik valahogy még jobban éreztem ŐT is. És mikor már teljesen bennem volt felnyögtünk szinte egyszerre. Átjárt a szerelem - most már belülről is. Elkezdtem fel-le mozogni, ekkor újra hallottam felmordulásait. Közben egy pillanatra sem engedett, csak szorított magához.
Izzott a levegő. Elég lett volna egy szikra, és minden lángba borult volna. A gőz miatt alig láttam, de minden percben csak őrá gondoltam és figyeltem.
A következő pillanatban már a mosógép tetején ültem ő pedig onnan okozott nekem örömöt. Minden lökésnél egyre jobban éreztem,ahogy a testem átjárja a mámort. Szemeim már nem tudtam nyitva tartani, így mondhatni vakon élveztem ki minden pillanatot. De még nem akartam, hogy vége legyen! Nem, még NEM!

Nem hagytam hát, hogy a csúcsra érjen. Óvatosan magamhoz húztam, megcsókoltam a nyakát majd feljebb haladtam a füle közelébe. Ez volt az a pont, ahol már én sem voltam eszemnél. Suttogni kezdtem.

- Mi? Nem-h értem - mondta.
- Mondom-h...Még nem most jött el ah.. vége - és azzal a lendülettel, amennyire lehetett  óvatosan eltaszítottam magamtól. Felültem, leugrottam a mosógépről é behúztam őt a szobába. Az ágyra löktem - jelezve, hogy én veszem át az irányítást.

Következő lépésemre belemarkolt a lepedőbe és a plafon felé fordította fejét. Méretével játszottam, mintha csak egy nyalóka lett volna. Teste lassan remegett a gyönyörtől, ahogy én is lassan kezdtem feladni a tiltakozást az elmémmel, ami még féken tartott a "bármi megtörténhet" állapottól.
Egy darabig még "kínoztam" őt odalenn. A sima felületen nyelvem könnyedén siklott. Minden apró rezdülésére máshogy reagáltam. Ez volt az én játékom, s közben nem engedtem, hogy nála legyen a gyeplő. Mikor éreztem, hogy játékomnak lassan vége szakad, abbahagytam.
Nem örült neki. Ezt utálta. Egyenesen gyűlölte, hogy az utolsó pillanatig húzom, majd megállok. Reakciója erre most sem különbözött az eddigi ilyen esetek után. Felhúzott magához, aztán a helyére lökött. Elborult az agya. Tisztában voltam vele. Párszor kihúztam a gyufát, így elértem azt, hogy szinte kikapcsoljon az agya és azt tegyen amit akar. Most is így lesz. Érzem...

/ Affy /

2017. október 27., péntek

XVII. - Az ötlet


Mire a konyhát kitakarítottam és a nappaliból is elpakoltam a könyveket és a füzeteket, addigra a pizzák is megérkeztek. Gyorsan nekiláttunk. Szokás szerint a kanapén ülve fogyasztottuk el. Valahogy sosem az étkezőben, az asztalnál. Kivételes esetekben persze ott étkeztünk - például amikor vendégeink voltak. A tévében is ment valami film, de nem nagyon figyeltünk. Beszélgettünk és nevetgéltünk a munkahelyi sztorikon. Majd felvetettem egy őrült ötletet.

- Hogy mi? - Kérdezte meghökkenve. - Menjünk ki Koreába? 
- Nos, tudom őrültségnek hangzik...De..talán... - nem tudtam mit is mondhatnék.
- De mi? 
- Egy próbát megérne, nem? -Próbálkoztam. - Tudom, hogy te annyira nem vagy oda az ázsiai kultúráért, de próbálkozni lehet. Vagy csak egy utazás...
- Arra jól fel kéne készülni anyagilag is - mondta. - Nem tudom mihez kezdenénk ott hosszú távon. Csak úgy vaktában dönteni és kimenni tervek nélkül...Hát...
- Nézd. Csak egy ötlet volt. Betti mesélt egy s mást... Ott is vannak lehetőségek, szívem - mondtam.
- Szóval Betti - hümmögött. - Figyelj, neki összejött valahogy, de mi nem ő vagyunk. te még lehet elboldogulnál ott, viszont én még a nyelvet sem beszélem. Ha akarsz menj. Nem foglak visszatartani - jelentette ki komoran.
- Tudod, hogy nélküled nem mennék. Nagyon is jól - vágtam a fejéhez. - De jó, hogy te csak így elengednél. Már nem számít, hogy együtt vagyunk-e? - kérdeztem. - Hatalmasat csalódtam. 

Így azzal a lendülettel kiviharzottam a szobából. Cipőt vettem és elindultam egy kis sétára.Peti épp indult volna utánam, de addigra becsuktam magam mögött az ajtót. Siettem lefelé a lépcsőn, hogy minél hamarabb leérjek a földszintre. Remélem, hogy nem jön utánam - és nem azért, mert dühös voltam rá. Csak egy ötlet volt... Rám förmedt... Meg sem hallgatott... Le kell higgadnom.

Vagy egy órát sétáltam a környékbeli házak körül. Átgondoltam miket mondtam. Ha az ő szempontjából nézem a dolgokat, akkor igaza van. Jogos volt, hogy kételkedett a dolgokban. Bárcsak ne mondta volna a végén, hogy menjek egyedül, és bárcsak ne borult volna el ennyire az agyam.
A lépcsőházban sötétség honolt, mert a lámpákból hiányzott az izzó. Jó hosszú ideje így van, szóval nem tudom meddig akarnak várni a kicserélésével. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amíg a liftre vártam. A liftben pedig már azon morfondíroztam, hogyan fogok bocsánatot kérni, amiért ennyire gyerekesen viselkedtem. 

A liftből kiszállva megláttam, hogy Peti az ajtóban áll. Valahogy megérezhette, hogy érkezem. Arcán aggodalomra utaló kifejezés látszott. Közelebb léptem hozzá. Megálltam vele szemben, nem szólva semmit. Csak álltunk ott az ajtó előtt, mint két oszlop. Ő sem szólalt meg , ahogy én sem. 
Vettem egy mély lélegzetet, és készültem kinyögni valami értelmeset, de végül ő törte meg a csendet. 
 -   Nagyon aggódtam miattad! Utánad indultam, de a környéken sem voltál. Mégis merre jártál? - kérdezte.
-  Én... - elsőre csak ennyire tellett tőlem. - Az utcában a tömböket kerülgettem. Gondoltam ki kell szellőztetnem a fejem. Kissé túlreagáltam a dolgot - ismertem el. - Sajnálom. 
- Gyere ide te kis hülye. Többet ne hozd rám a frászt, jó? - Kért meg. 
- Jó. Van még itthon tea? Jól esne. 

Majd besétáltunk, Peti bezárta az ajtót én pedig előre mentem a nappaliba. A szekrényhez mentem ruhákért. Tiszta pizsamát és fehérneműt vettem elő. 
-Keressek neked is cica? - Kérdeztem Petit. - Jössz fürdeni, vagy már túl vagy rajta? 
- Nem dehogy. Rád vártam - mosolyodott el. - Menj csak előre, még van egy kis dolgom. Az alvós cuccot meg bízd ide - kacsintott egyet majd eltűnt a mellékhelyiségben. Én pedig elindultam a motyómmal a fürdőbe. 

/ Affy /

XVI. - Odaégett...


- Te aztán buzgón tanulsz - szólalt meg Peti, aki épp akkor lépett be az ajtón. - Felnéztél egyáltalán a könyvekből? Vagy... - nem volt ideje befejezni a mondandóját, mert hirtelen felpattantam a székből és a konyha felé kezdtem futni.
- Jó, hogy mondod - kiabáltam, majd egy villámgyors puszit nyomtam az arcára. - Persze, hogy felnéztem. Sőt! Főzni is...főztem....
- Odaégett, mi? - Kérdezte mögülem. 
- Aha. Egy kicsit - feleltem.
- Egy kicsit? - Kérdezte döbbent arckifejezéssel. - A szén ehhez képest világít - mondta viccelődve.
- Ha, ha. Jó, hogy nevetsz, de mit fogunk majd vacsorázni? -Érdeklődtem. 
- Esetleg rendeljünk pizzát, vagy... - ajánlotta fel, de most megint félbe szakítottam...
- A pizza jó ötlet. Megrendeled? Addig én eltakarítom a romokat - kacsintottam, majd kezébe nyomtam a telefont. Jómagam pedig elindultam a fürdőszobába, hogy kivigyem a "romok" takarításához szükséges anyagokat. Közben hallottam, ahogy Peti megrendeli a pizzát - a szokásos menüt. 

/ Affy /

2017. október 24., kedd

XV. - Beköltözés /Jelenleg 2.


Elérkezett a nyár utolsó hónapja. Kezdtem örülni, hogy minden helyrerázódott. Élem a saját életem és minden a legnagyobb rendben.
A párom velem van. Ketten vagyunk egy közepes méretű lakásban. Mindketten dolgozunk és amennyit lehet spórolunk - közben pedig néha jut idő szórakozni is. Ahogy időnk engedi kettesben töltünk minden percet. 

Teltek a hetek és minden a megszokott módon történt. Munka, csekkek, néhány együtt töltött pillanat Petivel. Szinte tökéletes, de egy idő után kezdett egyhangúvá válni. A kezdeti izgalom minimálisra csökkent. 
Valahogy úgy éreztem hiába vagyok boldog, valami mégis hiányzik. Többször feltettem magamnak a kérdést, de sosem tudtam megválaszolni. Ráadásul ne akartam egész életemben bolti eladó maradni. Félreértés ne essék, semmi bajom azokkal az emberekkel, akik ezekben a körökben dolgoznak - sőt! - de nekem valahogy más álmaim vannak. 
Mielőtt elbuktam a vizsgán egészen más céljaim, elképzeléseim voltak. De akkor még hittem abban, hogy minden a terveim szerint fog alakulni. 
Mekkorát tévedtem... 

Jó pár hónap elteltével sem múlt ez a hiányérzet. Peti is észrevette, hogy feszültebb lettem és próbált még jobban odafigyelni rám. Sokkal figyelmesebb lett - na nem mintha előtte nem lett volna az, vagy hanyagolt volna. Biztos aggódott miattam. Igyekeztem mindent megtenni azért, hogy ne így legyen. Apait-anyait beleadtam. Változtatni akartam, mert nem akartam boldogtalan lenni, sem pedig elveszíteni azt akit szeretek. 
Bettivel egyre többet sikerült beszélnem. Ez is sokat segített. Rábírt, hogy kezdjek el többet foglalkozni a Japán nyelvvel, hátha az beválik, meg ha kedvem támadna máshoz ott a koreai is. 
Ekkor döbbentem rá, hnogy nem is olyan rossz ötlet! 

Japánból sikerült felzárkóznom - mivel évekkel ezelőtt abbahagytam a tanulását. Már szinte folyékonyan beszélem, a koreaival még küszködök kicsit. Hiszen segítség nélkül sokkal nehezebb.
"Szemmel láthatóan kivirultam" - Peti ezt mondta. Én is így gondoltam. Mintha valami elindult volna bennem. Olyan lelkesedéssel álltam a tanuláshoz, mint azelőtt soha. Új célom lett. pontosan megfogalmazni nem tudom, de végre erőre kaptam. 
Így hát újult erővel tudtam ismét élni. Úgy éreztem magam mintha egy főnix madár lennék, aki miután elég, hamvaiból újjáéled. Ismét "tűz gyúlt" bennem. Égtem a vágytól, hogy alkossak. 

/ Affy /

XIV. - Beköltözés /Jelenleg 1. (2.fejezet)


Hamar sikerült megszokni az új otthonomat. Otthon. Milyen érdekes. Pár nappal ezelőttig még nem a szerelmemnél volt az otthonom, pedig az utóbbi időben nagyon sok időt töltöttem itt. Már amennyire időm engedte a vizsgák előtt mindig itt voltam, Petinél. Nyugodt lettem tőle. Így könnyebb volt egy kicsit megszokni, bár bőröndből és dobozból éltem, élek jelenleg.

Az első héten felhívtam minden olyan helyet, ahová a lakcímem kellett. Okmányiroda, bank, stb... munka keresésnek is nekiláttam. Lassan, de körülbelül két hét alatt sikerült elintézni mindent amit lehetett. Még a telefonszámom is megváltoztattam. Akinek gondoltam megadtam, de a családom nagy részére nem voltam kíváncsi. Bettivel is fel tudtam venni a kapcsolatot - bár ott kint, Koreában igen elfoglalt lett. Sikerült bekerülnie az SM Entertainment egyik programjába, így most csak a táncnak él. Mint eddig, csak most élesben, még nagyobb téttel. Kicsit hiányzik, hogy nem tudunk minden nap beszélni, de szerencsére nem vagyok egyedül. 

Pár hét alatt sikerült munkát is találnom -amibe hamar beletanultam. Pedig eleinte semmit nem tudtam megjegyezni. Mondjuk nem is voltam gyakorlott árufeltöltő, de munkatársaimnak köszönhetően elég jól boldogultam. Amikor sokadjára pakoltam ki az árukat, akkor sikerült kiismerni magam az üzletben. 
A keresetem ahhoz képest, hogy nem ebben a szakmában tanultam nem volt rossz. A kettőnk fizetéséből sikerül az albérletet fenntartani és a számlák is időben be vannak fizetve; na meg élelemre is futja. Félre tenni ugyan nem sokat tudtunk, tudunk de semmiben nem szenvedünk hiányt. 
Ekkor már nem gondoltam, hogy csak élősködöm. Kivettem a részem a munkából és a ház körüli dolgokba is bele tudtam adni. Megdolgoztam érte. Ezerszer jobban tudtam értékelni amim van, mint ezelőtt bármikor. 

Hébe-hóba, mikor a bátyámmal vagy a nagymamámmal beszéltem telefonon, kaptam hírt anyuékról is. Állítólag megbánták, hogy úgy elküldtek. Tehát mami is mesélhetett rólam... Mégis valahogy úgy érzem , nem hiányzik a napi veszekedés meg a folytonos becsmérlés. Meg persze az sem, hogy mindenbe beleszóljanak. Ráadásul sokkal önállóbb és magabiztosabb lettem. 
De ez a korszak számomra lezárult...

/ Affy /

XIII. - " Nem zárok"



Utoljára léptem be a házba és a lakásba. Egyedül mentem, a drágám lent várt a kocsinál. Anya épp nnem volt már otthon, csak apa. Tuti nem akart itthon lenni, el akarta kerülni a kínos pillanatokat. Teljesen érthető...
Apa szokásos helyén ült a kanapén. Dohányzott. Tőle elköszöntem a magam módján, majd letettem a kulcsaimat a dohányzóasztalra. Pár másodpercre lefagytam, és álltam egy helyben. 

 A tőlem megszokott módon akartam távozni. Pont úgy, ahogy máskor is. Most csak annyi a különbség, hogy valószínűleg soha nem fogok ide visszajönni. Sarkon fordultam és annyit mondtam: "Nem zárok".


/ Affy /

XII. - Költözködés


Miután lenyugodtak a kedélyek, nekiálltam összepakolni a legszükségesebb holmijaimat. Csomagolás közben felhívtam Petit, hogy pár napig lakhatnék-e nála, amíg találok munkát és albérletet. Máshova nagyon nem is tudtam volna menni. 
Mondjuk egy ideje terveztük, hogy összeköltözünk, de mindenképp csak akkor, ha már végeztem az iskolával. Így csak az idő vált ellenségemmé. És bár megígértem , hogy el fogok költözni, talán jól fogunk tudni együttműködni, együtt élni, és akkor maradhatok tovább. Előtte munkát is szerettem volna, nem pedig "megint" ráakaszkodni valakire. 
Szerencsémre beleegyezett ő is és a főbérlő is. 

Ezeken kívül csak be kell fejeznem a csomagolást és átvinni Petihez. A baj csak az volt, hogy a legfontosabb dolgaim is  nagyon sok helyet foglalnak. Jó pár dolgot bedobozoltam, a ruháimat bőröndbe tettem és kész is voltam. Csupán néhány dolog maradt ki,azok is már régiek, nem tudtam velük mit kezdeni. 
 Három doboz- átlagos mérettel rendelkező - és két bőrönd sorakozott a fal mellett. Minden  szekrényem üresen állt. Az íróasztalomon is csak egy darab papír és egy fekete toll foglalt helyet. a kimaradt, felesleges holmikat pedig az ágyam mellé gyűjtöttem. Azokat anyuék sorsára bíztam. 
Szinte biztos voltam benne, hogy ki fogják dobni, de nekem már nem kellenek.
Nem gondoltam, hogy sok holmim volt - bár így összecsomagolva nagyon is annak tűnt - sikerült egy nap alatt mindent elpakolni. Sokszor átnéztem meg van-e minden iratom, igazolványom, orvosi papírok, bizonyítvány, stb...
Meg voltak. Már csak a lakástól való búcsú maradt hátra a fennmaradó időre -azaz egy napra. Búcsú a háztól, a lakástól, amelyben felnőttem és húsz évig éltem. 
 Nehéz. 

Nem is húztam az időt. Ráadásul nem akartam sok időt elpazarolni ott, ahol már nem látnak szívesen. Még utoljára átnéztem a bőröndöket, dobozokat. Felhívtam ismét Petit, hogy kezdjük el áthordani a cuccokat, mert szeretnék hamar végezni. 
Sajnos kétszer kellett fordulni, hiába jött kocsival. A második forduló alkalmával a kulcsok következtek. Ha egyszer így kitettek, ne is várjanak haza többet - futott át az agyamon. 

/ Affy /

2017. október 3., kedd

XI. - Csomagolj!


Miután hazamentünk Győrbe, leültünk megbeszélni ezt a helyzetet. Természetesen a vége üvöltözésbe torkollt. Pontosan nem emlékszem mik hangzottak el, de a lényegén nem változtatna. 

Két napot kaptam arra, hogy kiköltözzek. Azt mondták mehetek ahova akarok, csak ne legyek a nyakukon.
Zsákutcába kerültem. Hiszen se munkám, se szakmám - vagy félszakmám- és most már otthonom sincs...

/ Affy /

X. - Csöpögő vízcseppek


Nem vágytam másra csak, hogy végre a jó forró vízben ázhassak - jelen esetben, hogy a zuhany alatt állhassak. Túl akartam lenni ezen a rémes napon, így beálltam a zuhanyfülkébe és megnyitottam a forró vizet. Jó volt érezni, ahogy az apró cseppek a bőrömhöz értek, majd legördültek és a tálcára hulltak. Szerettem volna, ha a gondjaim és a mai átkozott nap is csak egy vízcsepp lenne, amely ilyen könnyedén lepereg rólam, ami a végén jelentéktelenül a lefolyóban landol. 

Az idő múlásáról meg is feledkeztem. Nem foglalkoztam vele. Csak bámultam magam elé, és hagytam, hogy a hajam is vizes legyen. Néha egy-egy tincs előrecsúszott a mellkasomhoz, de ez sem igazán érdekelt. Nem mondanám, hogy gondolkodtam...de nem is akartam. Az agyam mintha teljesen kikapcsolt volna...
Mire kiértem a fürdőből az egész házban sötét volt. Jó sokáig bent lehettem, mert beszélgetést sem hallottam a sötétség ellenére. Nem bántam. Senkihez nem lett volna kedvem. valószínüleg kínos csend uralkodott volna, ha beszélgetőpartnerre lelek. 
Így hát pizsamában és törölközővel a fejemen a konyhába mentem. Főztem egy teát és leültem a helyemre, majd ugyanúgy bambultam magam elé, mint a zuhanyzóban. 
Csend volt. 
Végre. 


Kicsivel hajnal kettő után bevánszorogtam a nappaliba az ágyamhoz, hogy lefeküdjek. Közben ügyeltem arra, hogy ne ébresszek fel senkit. 
Nem tudom mennyi időbe telt míg elaludtam, de másnap nagy hangzavarra ébredtem. A zsivaly a konyhából jött. Biztosra vettem, hogy anya és mami beszélgetnek. Valaki más hangjára is felfigyeltem, de nem hallottam elég jól, így nem tudtam ki is lehet az. 
Nagy levegőt vettem, megdörzsöltem a szemeimet, felültem és megkezdtem szokásos reggeli kómámat. Ez az állapot egészen az első kávéig szokott tartani, bizonyos esetekben annál is tovább. Rendbe tettem az ágyat, felöltöztem és kimentem a konyhába. Kómásan üdvözöltem mindenkit, aztán nekiálltam a kávém elkészítésének. 

Egy szót sem szóltam, csak fogtam magam és leültem a padra, közben kortyolgattam a hideg kávém - így szeretem -. Próbáltam magamhoz térni. A többiek folytatták a társalgást ügyet sem vetve rám. Jobb is. Azt hiszem...
- Meg kellene beszélnünk mi is lesz majd - szólalt meg anyu hirtelen.
- Jó - mondtam. - Majd otthon. Még hadd emésszem.
- Rendben, de addig találd ki mihez fogsz kezdeni ezután - jelentette ki. 
És ekkor még nem tudtam mire is céloz... 


/ Affy /

IX. - Kínos pillanatok 1.


Nem tudtam, hogy fogok a többiek szemébe nézni, de mindegy volt. Túl kell esni ezen is -gondoltam. Nem tudtam visszafordulni és elsétálgatni még. Több okból sem. Fáradt voltam, sok cuccom volt és nem kerülhetek el örökké mindenkit. 
A bejárati ajtó egyre közelebb került. Mielőtt benyitottam volna megtorpantam egy pillanatra. De csupán egy pillanatra, majd beléptem. 
Minden tekintet rám szegeződött. Szörnyen kínosan éreztem magam, de minél hamarabb túl akartam lenni a dolgokon. Mielőtt bárki is hozzám szólhatott volna előrerohantam a mosdó felé. Útközben a szobába hajítottam a cuccaimat, majd magamra zártam a fürdőszobaajtót. Csak bámultam magamat a tükörben. Próbáltam gondolkodni, vajon mihez fogok majd kezdeni? Azonban kopogás zökkentett ki.
- Mindjárt megyek - szóltam ki az illetőnek. A kérdést sem vártam meg. Próbáltam sietni. Úgy tettem mintha dolgomat végeztem volna és lehúztam a wc-t, utána megnyitottam a csapot. Jó hideg vízzel megmostam az arcom, ami kissé lenyugtatott. Jól esett.


Miután sikerült megnyugodnom kimentem a fürdőből, csatlakoztam a többiekhez. Elnézést kértem, amiért csak úgy berohantam egyetlen szó nélkül, majd elmeséltem mindent. Veszíteni valóm nem sok volt így mindenképp elmondtam volna valamikor , de így... 
Anyám nagyon kiakadt. Sok dolgot vágott a fejemhez - mondjuk sok jóra amúgy sem számítottam -. 

Aztán csend lett úrrá a konyhán. Senki nem szólalt meg, végül a nagymamám törte meg a csendet. Kérdezni kezdett, aztán sorra jött a többi is. Én minél hamarabb szabadulni szerettem volna, így csendben felálltam az asztaltól és erőt véve magamon ennyit mondtam: - Azt hiszem jobb lesz ha én most elmegyek zuhanyozni, majd lefeküdni. Fáradt vagyok, sok volt ez mára. -
Azzal a lendülettel el is indultam összeszedni a pizsamám és a fehérneműm, majd a fürdőbe száműztem magam. 

/ Affy /

VIII. - Hazaértem


Leszálltam a sárga járműről, elindultam sarkon lévő ház felé. Hamar odaértem a régi kis kapuhoz, ahol meg kellett állnom egy pillanatra. Görcsben volt a gyomrom, a kezeim remegni kezdtek. Féltem bemenni. Jobban, mint eddig bármikor. Lehunytam a szemeim, próbáltam lenyugodni; benyúltam az ajtó melletti kis résen, hogy belülről nyissam ki az ajtót.
Kattant a zár...

Hazaértem. 


/ Affy /

2017. augusztus 21., hétfő

VII. - Feszült utazás


Hazafelé már nagyon kontrollálnom kellett magam. Tinával egy darabig együtt mentünk, majd a zebratúloldalán ő egyenesen, én pedig jobbra kanyarodva folytattam utamat. Az 1-es villamossal mindössze csak két megállót utaztam, a megállótól egy kis séta után éppen, hogy elértem a másik villamost, ami mondhatni a ház előtt tett le. 
felszálltam a szerelvényre, majd egyből felhívtam egy Koreába készülő barátnőmet. Szerencsém volt, még fel tudta venni mielőtt felszállt volna a repülőre - ahol ugyebár nem lehet telefonálni. Elmeséltem neki mik is történtek aznap. Természetéhez híven felkapta a vizet, de nem rám volt mérges - hiszen mindig rajta kísérleteztem, így tudta mire vagyok képes. Azt mondta, ha tehetné azonnal visszafordulna, és vitt volna magával - na meg beolvasott volna egy-két embernek. De mindketten tudtuk, hogy ez nem így működik. Sok papírmunka, engedélyek, stb... Ráadásul ő is munka miatt kellett menjen, így még kevesebb esélye lett volna, és én sem engedtem volna, hogy emiatt itthon maradjon. 
Mindez pár perc alatt zajlott le, mert indulnia is kellett. Annyiban maradtunk, amint tud jelentkezik. Legalább neki sikerült - gondoltam.

Közben fel sem tűnt, hogy már majdnem az a megálló fog következni, ahol nekem le kell szállnom. elkezdtem összehúzni a cuccaimat, hogy könnyebb legyen mikor az ajtóhoz megyek. Ezáltal ellenőriztem azt is mindenem megvan-e, és mikor ránéztem a kis táskámra eszembe jutott, hogy reggel megígértem, hogy telefonálok hazafelé. Teljesen kiment a fejemből. 
Az utolsó előtti megállóban mégis elkezdtem tárcsázni. Mély lélegzetet vettem és vártam, amíg valaki felveszi. Anyut hívtam. A könnyeimmel küszködtem, de még nem hagytam magam teljesen elgyengülni. 
Felvette.
Nem hagytam szóhoz jutni, elhadartam, hogy nemsokára ott vagyok és akkor mesélek. Majd letettem. A szemben ülő idős néni arcán láttam az aggodalmat, ekkor eszméltem, egy könnycseppet mégis szökni hagytam... Gyorsan letöröltem, nehogy még több legyen. Ekkor már éreztem, nem kell sok hogy teljesen kiboruljak és hisztérikusan sírni kezdjek. Tudtam, ha mamihoz hazaérek kérdések százait kapom majd. Nem csak a család kérdéseitől féltem, hanem a modelleimétől is. 

/Affy/


VI. - A ceremónia


Párosával haladtunk a folyosón, fel a lépcsőn egészen addig a teremig, ahol szóbeliztünk. Minden párosnál volt egy-egy csokor virág. Kétféle volt, ebből szerencsére nem olyan, amelyiket egy vizsgabiztosnak szántunk. Na ahhoz nem lett volna gyomrom, sem erőm. A kedvem ekkorra teljesen elment az egész cécótól. 
Gyorsan letudtuk a "ceremóniát". Kiosztották a bizonyítványokat annak, akinek járt - a három lúzer meg állt és rezzenéstelen arccal nézte végig ezt. Nem túl nagy lelkesedéssel, de megköszöntük tanárainknak és a három idegennek a munkáját. Majd az önelégült vizsgáztatók elmondtak egy kisebb monológot arról, hogy mennyire nagyot csalódott a társaságban, hiszen még engedményeket is kaptunk, ezáltal nekünk illett volna jobb teljesítményt nyújtani.
Csalódottak voltak...
Őszinte leszek, de nem nagyon hatott meg. Még hogy csalódottak? És én mit mondjak? - Ugyan ennél a pontnál megfordult a fejemben, hogy valami csúnyát mondjak, mégsem tettem...Csak az nyugtatott, mikor láttam a többiek arcán is azt a dühöt, amit én éreztem. - Szívesen megnéztem volna, ők, hogy oldották volna meg más időkerettel, avagy olyan alapanyaggal, amelyet sosem használtak...

/ Affy /

2017. július 31., hétfő

V. - A tátongó űr...


Az üresség, amit ekkor éreztem hatalmasra növekedett. Bármikor, ha valaha ezt éreztem, az most fel sem ért ehhez. Minden szinte eltörpült. Mire eszméltem Tina odaült mellém és átölelt. vele terveztük a harmadik évet...Ő lett az osztályból a legjobb barátnőm, és örültem volna, ha utolsó évben is együtt tanulhatunk. Ugyan a gyakorlatot Győrben terveztem, de elméleti oktatáson Budapesten maradtam volna. Fura az élet. Mondjuk meg sem lepődtem azon, hogy megbuktattak. Valahogy számítottam rá, de nem gondoltam, hogy gyakorlati tárgyból nem sikerült teljesíteni legalább a kettest.
Még pár percig a teremben lehettünk. Addig valahogy össze kellett szedjük magunkat - legalábbis a másik két lánynak, akik szó legszorosabb értelmében összetörtek. De mindenkinek erőt kellett vennie magán, hogy határozottan és komolyan menjünk fel az emeletre a bizonyítványosztásra. Én még mindig türtőztettem magam, valahogy nem tudtam kiadni magamból a heves és kusza érzelmeket -és ameddig tudom elfojtom magamban. 
Hamarosan a tanáriból lejött az igazgatóhelyettes, és szólt, hogy végre elindulhatunk. Így fogtuk magunkat és a virágokat, amiket tanárainknak és a vizsgabiztosoknak szántunk, aztán indultunk. A többi cucc pedig a fodrász teremben maradt.

/ Affy /

IV. - Mihez kezdjek?


Ez volt az utolsó nap, amit ezek között a falak között tölthettünk, így szerettünk volna illően elbúcsúzni még az eredmények kihirdetése előtt. Mégis csak mi voltunk az első fodrász osztály -  na meg az utolsó is. Összepakoltunk, majd termünkben maradva idéztünk fel pár régi és frissebb emléket. Napjaink kilencven százalékát itt töltöttük, így éreztük elérkeztünk oda, ahhoz a ponthoz amit első évben kitűztünk célnak, és már csak egy hajszál választ el a célszalagtól. 
Beszélgettünk, nevetgéltünk, képzeletben néha visszautaztunk az időben és újra átéltünk egyes megtörtént pillanatot. Majd mivel tudtuk nemsokára jönnek az eredmények körbejártuk a termet, utoljára megérintettünk egy-egy babafejet, elnevettük magunkat a két - néha felváltva működő - fejmosón, végül helyet foglaltunk és vártunk. 

Sok idő telt el, mire jött valaki. Ez a valaki pedig osztályfőnökünk volt. Ő hozta a híreket. Igen. Nem is egyet. Látszott rajta, hogy nem örül. Ekkor valami megmagyarázhatatlan okból nagyon rossz érzésem kezdett lenni. A rossz érzéseim pedig sosem csalnak, olyankor mindig történik valami. 
Csend. 
Csend uralkodott ismét. A tanárnő próbálta összeszedni a gondolatait és mondatokat formálni. Kisebb körítéssel elmondta, neki jutott az a "megtisztelő" feladat, hogy elmondja, a tizenkét emberből kilencnek sikerült a vizsgája. A maradék három vizsgázó viszont elbukott. 
Összeszorult a torkom. Nem tudtam mi van velem, de valami azt súgta én nem a szerencsések között vagyok. Sírni tudtam volna, pedig még nem is közölték kik azok. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy nem sikerült mindenkinek. Próbáltam nyugtatgatni magam, hogy márpedig tuti sikerült és biztos átmentem. Mikor már majdnem elhittem teljesen, jött a hideg zuhany. Az osztályfőnök kimondta a nevem. A listán voltam, ami azoké, akik nem érdemelték ki a bizonyítványt. 
Ebben a pillanatban, mintha megszűnt volna a világ. Nem hallottam a körülöttem lévőket és nem is tudtam arra koncentrálni. Mintha megsüketültem volna. Nati és a másik lány sírni kezdett, a többiek pedig hőzöngtek. A mellettem ülő lánynak könnybe lábadtak a szemei, közben engem nézett - ahogy egy másik jó barátnőm Krisztina -Tina- is. Én meg csak bámultam ki a fejemből és mosolyogtam. Ezt az álarcot húztam magamra, mert előttük nem akartam sírni. 
"Mi lesz most? Mihez kezdjek?

/ Affy /

2017. július 17., hétfő

III. - Lehet ennél rosszabb?


Mikor már mindenki azt hitte ennél rosszabb már nem lehet az iskola rácáfolt. Tanév közepén, kis vizsgák előtt bejelentettél, hogy nem kívánják folytatni egyes diákok további képzését, köztük a miénket sem. Így, aki erre a sorsra jutott új iskolát kellett keresnie utolsó évre. Sokáig senki nem tudta mihez kezdjen. Pánik tört ki, Na nem a nagyobb fajta, de éppen elég volt ez is. A belső vizsgák után még rosszabb lett, ugyanis senki nem talált olyan intézményt, ahová átvennék. Mert miért is vennének át valakit két év után...? Ahová pedig lehetett volna  menni túl sokba került volna , mi pedig így is nagyon sokat fizettünk az eddigiekért is. Kezdtünk elfáradni. Eredmény semmi, az év végi vizsgák pedig a nyakunkon. A félelem egyre jobban eluralkodott a társaságon. Hol fogjuk folytatni? Át megyünk-e a vizsgákon? Lesz-e folytatás? 

Egy nap, mikor véletlenül mindenki bent volt az osztályból - és gyakorolt - még óra kezdése előtt ismét szóba jött a probléma. Csengettek, majd a morajlás megszűnt. Csend lett. Osztályfőnökünk lepakolt a szokásos kis asztalra, majd megkért mindenkit, hogy figyeljen rá; kérdéseinket a mondandója után tegyük fel. ismét sutyorogni kezdtünk, de hamar abba is hagytuk, mert érdekelt minket mi lehet ennyire fontos. 
Fél órán keresztül hallgattuk a kiselőadást. Kiderült a mi kedves "ofőnk" szintén keresgélt és némi sikerrel járt. Talált egy iskolát, ami ha úgy adódik befogadja az egész osztályt, bizonyos feltételekkel. Végül az egész nap erről szólt. Átbeszéltük, hogy élnénk a lehetőségekkel, és hogy akkor már csak valami gyakorlati helyet kellene keresni. 
Felkerestük az iskolát, hogy személyes látogatót is hadd tehessünk. 
Minden remekül alakult, aznap elmentünk és bejártuk a terepet. Mindkét iskola segített minket valahogy. A jelenlegi azzal, hogy nem kötött bele abba, hogy  mikor megyünk. A másik iskolából pedig, hallgattunk meg diákokat és tanárokat is. Kevesebb mint egy hét alatt elrendeződött a dolog.  Az egész osztályt és még az osztályfőnököt is átvette az iskola. Jó, azt nem garantálták, hogy velünk is fog maradni, de több mint a semmi. 

A vizsgákkal kapcsolatban  viszont a kételyek ott maradtak. Mindenki azt érezte, semmit sem tud és tuti meg fog bukni. A jegyek is romlottak, a határidőkből is rendre kifutottunk, és így tovább... Közeledett Május 13-a és a helyzet nem javult, sőt... Mindenki ezerszer feszültebb lett, volt aki már beletörődött a dologba - és volt akik nem. Ők az utolsó pillanatban is a tételeket olvasgatták. Jómagam is hanyagoltam a tanulnivalót hiszen, ha két év nem volt elég, akkor semennyi sem lenne! 

/ Affy /

II. - A kezdetek



2014 Szeptemberében így kötöttem ki a gyakorló fodrász osztályban. Bekerülni még nem is volt nehéz, na de bennmaradni ... Nem tudtam mit várjak a sulitól, halvány lila elképzelésem sem volt, de igyekeztem. Még magamat is sikerült meglepni, mert a legtöbb órára készültem és nem csak otthon, hanem a vonaton is.
Igen a vonaton, merthogy nem abban a városban kezdtem el az iskolát, ahol éltem, hanem Budapesten, Lakóhelyemtől százharminc kilométerre. Míg első évben vasárnap utaztam csak fel Pestre - illetve szerda este csomagoltam -, csütörtökön indult vissza a vonatom órák után Győrbe. Addig másodévre sajnos pótmegoldás lépett érvénybe. Vagyis fel kellett mondanom az albérletet Pesten, amit pár osztálytársammal közösen béreltünk; és új munkát is kellett keresni. Az is rájátszott; hogy  szerelmi életem is a lakóhelyemen zajlott, így egy okkal több lett, hogy feljárós legyek. Nehéz volt a váltás, de ez volt a legjobb döntés. A második évet tehát Szeptembertől úgy kezdtem meg, hogy minden reggel négy órakor keltem, és este -valamikor- hazaértem. Mindenki folyamatosan azt kérdezgette, hogy: " Bírni fogom-e?" , meg állandóan kételkedtek bennem. Jó, mondjuk tudták, nem vagyok az a tipikusan korán kelő, így érthető volt. Na meg a kitartásom sem volt mindig százszázalékos, de küzdöttem miatta.
A válaszom mindig az volt: " Biztos az lesz - mármint nehéz - és nem tudom, hogy fogom bírni, de nem érdekel .A célom, hogy fodrász legyek és ezért mindent bevállalnék". Nem hazudok, tényleg jól bírtam magamhoz képest. Persze vigasztalt a tudat, hogy nem én vagyok az egyetlen "full kómás" fejjel minden egyes reggel  a vonaton munkába, vagy iskolába menet. Mikor én szálltam fel a vonatra szinte alig volt rajta valaki, és mire Tatabányáig ért a szerelvény addigra szép sorban meg is telt. Hozzáteszem a tömeget sem túlzottan szeretem, de muszáj voltam elviselni a tömeget, a gyerekeket, és az időseket egyaránt.
Nálam maximum három lehetőség állt fenn: aludtam, zenét hallgattam vagy rajzoltam, amíg a vonat az állomásra nem ért. Ezalatt az időszak alatt sokféle emberrel találkoztam, magamban pedig csoportokra osztottam őket.
Volt a "diákrészleg". Nem mindig egy helyen tartózkodtak, de ez a legjobb kifejezés a fiatalok azon csoportjára, mely korán reggel hangoskodással, vagy idegesítő csacsogással indítja a reggelt. A "dolgozók" a második alcsoportba tartoznak. Ők többnyire olvastak, telefonoztak, beszélgettek munkatársaikkal vagy követték a példám, aludtak. rendkívül szerettem, mikor a munkamániás csoport közé sikerült leülni. Ja nem, mégsem. Hiszen annyira idegesítő tudott lenni, mikor te kikapcsolódnál, de más a munkájáról tud másfél órán keresztül beszélni. A harmadik csoport a "zombik"-é. Ők nagyon ritkán váltottak pozíciót, szóval csak bámultak ki a fejükből. Végül maradtak az "öregek". Eleve utálok velük utazni, hát még így. Katasztrófa...


Két borzasztó nehéz éven vagyok túl., és itt nem csak arra gondolok, hogy tanulni kellett, hanem arra, hogy a tananyag összhangban legyen a gyakorlati részével. Bár megjegyzem  a tanárok közt két fajta módszer volt ismert. Az egyik a: " Tessék az anyag, tanuld meg". A másik pedig az, aki el is magyarázta azt . Csodás, nem? Ha ebben valaki látja a hasznot kérem jelezze, mert másodév végére teljesen elment az osztály lelkesedése a hanyag oktatás és nagy követelmények miatt.
Mint említettem a szerelmi életem is valahogy fenn kellett tartanom valahogy. És az állandó tanulás miatt arra is alig jutott időm - valamivel több, mint egy-két óra egy héten.

/ Affy /

2017. július 13., csütörtök

I. - Döntések


 Hiszel a csodákban?-Ó hányszor hallottam ezt a kérdést már...Meg sem tudom számolni. Köztük volt, hogy saját magamnak is feltettem , és volt, hogy magamnak sem tudtam felelni. Világéletemben álmodozó voltam, aki kergette az álmait...Legalábbis egy darabig. Hogy miért? Ez egyszerű, nem volt megfelelő avagy nem találtam a helyem abban a dologban.
Az élet rengeteg meglepetést tartogat ráadásul sosem tudhatjuk mikor mi történhet. Így a lehetőségeink 90%-át eldobjuk magunktól. Mint ahogy említettem jómagam is évekig ezt tettem. A legtöbb dolgot, amit elkezdtem hamar abbahagytam, mert idővel mindre ráuntam. Bármiről volt szó, lehetett az művészettel, sporttal vagy továbbtanulással kapcsolatos, ha nem találtam érdekesnek, kihívásokkal telinek vagy szimplán nem tudtam benne elképzelni magam, akkor fogtam magam és szép lassan befejeztem az aktuális tevékenységet. És hogy fokozzam ezt -  mert tudom - nem csak ezekkel voltam így, hanem tárgyakkal, filmekkel, zenével és a külsőségekkel is.  A hajam stílusát is sokszor változtattam. Volt, hogy gondoltam egyet és a barnából szőke lett, esetleg kapott mellé lila melírt;  vagy a hosszúból rövidre tértem át. Sokszor kérdeztek, nem bántam-e meg azokat a döntéseket, amiket végül meghoztam.
A válaszom annyira egyszerű volt mint én, még pedig az, hogy: NEM. Mert ezek nélkül a döntések nélkül nem az lennék aki, és nem ott tartanék ahol.  

Hosszú idő után elérkezett az idő, mikor dönteni kellett mit is szeretnék kezdeni azután, hogy kiléptem a nagy világot rejtő ajtón. Sokat gondolkodtam, de sikerült rájönnöm mit is tudnék csinálni akár életem végéig. Nem is értem eddig, hogy nem jutott el a tudatomig, hisz mindig is ott lebegett a szemem előtt ez az álom is. Mondjuk mindig is útkereső voltam, bíztam abban, hogy ezt nem fogom abbahagyni. Nem is.... Tudtam, hogy nem fogom. - Na meg azt is, hogy nagyon nagy akaraterő kell majd hozzá, de megéri. Talán igaz az, hogy ha valamit már nem keresel, akkor megtalálod.
 Érettségiig minden összeállt a fejemben, és önmagamat meghazudtolva megterveztem mindent a legapróbb részletekig. Ugyan a tanulmányi eredményeim nem a legfényesebbek, de ezért a célért bármire képes lettem volna.
Sosem voltam kitűnő - mondjuk ki átlagos voltam - és soha nem tudtam leülni tanulni, hanem ami érdekelt és megragadt azt tudtam . Ami pedig nem...Nos hadd ne folytassam. Az érettségi is csoda olt hogy sikerült, a történelem tételek közül háromnak tudtam a címét (a húszból).
Minden évben elhatároztam, hogy jól fogok tanulni... Legalábbis jobban, mint előzőleg. Ez sem jött össze a gimnáziumi évek alatt. A mostani célhoz viszont elengedhetetlen volt. Így ismételten elhatároztam magam, hogy bármi legyen is tanulni fogok és véghez viszem a terveim. Pont úgy, mint a legtöbb őrültséget, amit a fejembe vettem.

/ Affy /

2017. július 9., vasárnap

A blogról - Tartalom

Kedves Leendő Olvasóim! 

Rengetegszer próbáltam újrakezdeni a blogolást. Verseket, történeteket, beszámolókat...smink tippeket, fonott frizurákat hoztam nektek. Valahogy egy idő után elfogyott az ihlet, kifogytam az értelmesnek mondható posztolásokból - hiszen sok dolog már más blogokon, hírportálokon megjelent--még, ha nem is ugyanabban a formában. Pár éve fel is hagytam a blogolással, de most egy nagyon jó barátom megkért, hogy egyik fanfiction-ömet próbáljam blog formájába átdolgozni- mert nem valami egyszerű, ha mindig a telefonnal készült fényképről kell kibogarásznia az új részleteket.

A történetről nagyon sokat nem szeretnék elárulni, de maga az alaptörténet saját. A benne  szereplő zenei bandák pedig a valóságon alapulnak- velük folytatott bármiféle kisebb esemény kizárólag fikció, a képzelet szüleménye - néha egy-egy jelenetecske átdolgozva de megtörténhetett a szereplőkkel- avagy a véletlen műve. 

A történet főszereplője egy lány, akinek nem úgy alakultak az életben a dolgai ahogy azt megálmodta, kitervelte. Családjában nem mindenki fogadta jól a híreket, amiket egy bizonyos vizsga miatt kapnak. A lány egy álmodozó, visszahúzódó személyiség, bár a történet folyamán az egyénisége és stílusa is változik. Figyelemmel kísérhetitek hogyan valósítja meg mindazt amiről a tanulmányai elején csak álmodozott- hogy valaha fodrászként dolgozhat Koreában az Idolok világában. 

Szerk.megj.: Igyekszem majd hetente feltölteni egy-egy részletet, talán egy egész fejezetet is, attól függ időm hogy fogja engedni az írással való haladást, illetve a meglévő részek begépelését. Amint lehet itt is leszek az első kis résszel. 


Köszönöm, hogy elolvastad! Remélem a történet majd elnyeri a tetszéseteket! 
Affy